Kásler Árpád visszaemlékezései…

Biztos sokan hallották már azt a történetet, hogy amikor László király,  Salamont a visegrádi vár tornyába záratta és az őröknek megparancsolták, hogy éjszakánként töklámpással világítsák ki a tornyot, amelynek fényei a Dunán közlekedő hajósoknak is támpontként szolgáltak és innen ered a mondás, hogy  „fénylik, mint Salamon töke”.

Biztos igaz a történet, de ez még kevés lett volna ahhoz, hogy a tökfaragás hagyománya fennmaradjon magyar földön ezer évig.

Hogy miért szántam rá magam erre az írásra, egyszerű oka van. A gyermekeim által megfaragott tökök fényképét néhány ismerősnek szétküldtem. A visszajelzések többnyire pozitívak, kedvesek voltak, hogy „jajj de cukik”, de volt olyan is, aki a sátánt látta ebbe is bele, magát az elkárhozást és belinkelte a szerencsétlen papról szóló cikket, aki széttaposta a gyerekek töklámpásait.

Mi Déván, a magyar csángó telepen közel fél évszázaddal ezelőtt is faragtunk tököt és annak semmi köze nem volt a Halloweenhez, kizárólag pragmatikus és praktikus megfontolásból csináltatták velünk az öregek, azt is mondhatnám, hogy igazi magyar furfang állt mögötte.

Akkoriban a „terebuza” vagyis a kukorica termesztés még emberi módon zajlott, mint oly sokminden más. A sorok közötti távolság annyi volt, hogy lóval meg lehessen ekéztetni kétszer, minden tízedik kukorica szár mellé két szem tökmag is elvetésre került, a többi kukorica tövébe pedig kúszóbab, amely a kukorica szárára tudott felkapaszkodni, ezzel a karózása is meg lett oldva a babnak. Így a kukoricaföld nemcsak kukoricát, hanem tököt és babot is szolgáltatott.

Amikor a lovasszekér meghozta a földről a tököket, nagyapámék kiválogatták a legszebbeket „lámpásnak”, faragásra, de ez csak igazából a mézesmadzag volt így utólag visszagondolva.  4-5 unoka mindig téblábolt ott, öt gyermeknek ötven kis ujjacskája nagyon hasznosnak bizonyult a tökök kibelezésében és a magok kiválogatásában, ebből került ki a következő évi vetőmag, száraz, hűvös helyen megszárítva, papír staneszlibe, dróttal felkötve a padláson a szarufához, hogy az egér hozzá ne férhessen. A maradék tökmag ment a sparhelt lerjébe szárításra télire. A többi tök pedig elvermelésre került, egész télen elálltak az állatoknak eleségül.  

Mi gyerekek gyertyáért cserébe örömmel kimagvaltuk és kifaragtuk a tököket, hasznos és egyben szórakoztató munkát végeztünk.

Nekem már nem sikerült rávennem a gyerekeket a magok különválogatására. Ez már az internet világa.

Ha már említést tettem a „terebuzáról” , fűződik ehhez egy másik történet is. A nagyanyám soha életébe nem tanulta meg a „honfoglalók” nyelvét, így élte le az életét. Történt egyszer, hogy a városházára be kellett mennie beszolgáltatási ügyben és úgy esett, hogy épp egy küldöttség volt ott a távoli Bukarestből, újságírókkal, fényképészekkel és hogy, hogy nem kiszemelték szegényt meginterjúvolni, hogy milyen volt az idei termés. Azt még valahogy megértette, hogy a kukorica termés iránt érdeklődnek, de elmondani nem tudta, így a bal tenyere élét a jobb könyök hajlatába helyezte és jobb kezét ökölbe szorítva meglóbálta párszor a jobb karját. Megfagyott a levegő, azt hitték, hogy a tisztelt delegációnak bemutatott a kis magyar öregasszony, hogy lónak a faszát nektek….pedig csak azt mutatta, hogy akkora cső kukoricák teremtek. Szerencsére baj nem lett belőle, elviccelték, elnevették a dolgot az elvtársak a végén. A baj nem ebből lett, a baj az a következő nyáron lett.

Történt ugyanis, hogy egy fekete öltönyös ember berontott nagyanyám udvarára azzal, hogy hol van a klozet? Volt az első udvar, utána a hátsó udvar ahol a jószágok voltak és annak legvégén, a kert aljába volt a pottyantós. Emberünk nagy lendülettel száguldott a megmutatott irányba, de Bodri a hátsó udvar elején volt láncra kötve, lustán bambult maga elé a nagy melegbe, állát a két lábára fektetve, kajla füleivel kergetve a legyeket. Biztos azon elmélkedett, hogy mivel csaphatja agyon a napot, a majorságot ijesztgetni nem sok esély kínálkozott, tyúkok, libák már kitanulták, hogy meddig ér a lánca. De lám csak van Isten, aki még Bodri unaloműzéséről is gondoskodik, mert egy talpig feketébe öltözött idegen rohant elébe. Bodrinak se kellett több, most vagy kötelességtudattól vezérelve, vagy ijedtébe, fogínyét felhúzva rontott emberünkre, megfeledkezve láncáról, amelynek végére érve hanyatt vágódott.

Emberünk megtorpant és utána kimért, lassú, kacsatotyogós léptekkel bevonult az árnyékszékbe. Nincs mit kertelni, az elvtárs beszart, majd köszönés nélkül távozott.

Nagyanyám minden helyzethez fájdalmas jóindulattal állt hozzá. Mondta, hogy ez biztos szegény ember lehetett, mert minden papírt elvitt a klozetból. Aztán kiderült, hogy miért. Jöttek a perzekutorok és nagyanyámat bevitték kihallgatásra, ahol elé rakták, mint bűnjelet az elvitt papírokat, amelyek valójába az “Előre” újság szétdarabolásából kerültek ki, hiszen akkor és ott más nem is nagyon volt. Az Előrét mindenki két okból járatta, egyik az, hogy nem hivatalosan, de kötelező volt, a másik meg az egyetlen olcsó papírforrást jelentette. A szétdarabolásnak is kifinomult technikája volt, nyolcba kellett hajtani és a céklavágó késsel egy jól irányzott mozdulattal a hajlatnál elvágni. Azok az újságok még a jófajta, puha, barna papírból készültek, csak a baj az volt, hogy minden oldalon a diktátor arcképe is ott volt és az öltönyös ember abból csinált ügyet, hogy a magyarok a diktátor arcával törlik a hátsójukat.

Nagymama megúszta egy ejnyebejnyével, hogy többé ilyen nem fordulhat elő, ő ezt meg is ígérte, úgyhogy utána mindig zárta a kaput kulcsra.

Hát akkor ilyen idők voltak, most meg ilyenek.

Kásler Árpád