2006-ban a baloldal szerint a jobboldali csőcselék vonult az utcára, eltelt 10 év, most a jobboldal szerint a baloldali csőcselék vonul az utcára. Ennyi változott mindössze egy évtized alatt, de mi változott ’48 óta?

A Haza Pártja csendben koszorúzni fog országszerte. Most nem a hangoskodásnak van itt az ideje, hanem a munkának – szerintünk.

„Émelygő pipafüst borította az egykoron jobb napokat látott kúria enyhén dohos szobájának levegőjét.

A megroggyant redőnyök résein beszűrődő fénycsíkokban vidáman táncoltak a füstkarikák. A félhomályban kivehetőek voltak a falakon a festmények helyei, ott a füst és a napfény nem fakította ki annyira az eredeti meszelést. A szoba közepén található hosszú asztal sem tartozott az épület eredeti berendezéséhez. Viharos múltja van itt mindennek. Viharos és kínkeserves múltja. Az épületet eredetileg a nagyalföld egyik grófi családja építtette a kőrösök árterületétől biztos távolságban, de ugyanakkor gondoskodva mesterségesen odavezetett éltető víz közelségéről. Gazdasági helytartójuk szálláshelyeként szolgált először, majd a tragikus véget ért egykori miniszter utolsó, földi lakhelye volt. A háború után volt lakatos tanműhely, majd később konyhaként funkcionált a közeli TSZ számára, végül a kommunista pártfunkcionárusok irodájaként fogadta a rendszerváltás, vagyonra  éhes jelöltjeit.

Azt mondják, hogy ami könnyen jött az könnyen is megy, hát erre az ódon épületre ez különösen igaz. Negyedszázad leforgása alatt számtalan tulajdonosa volt. Annyi pénzt hozva mindegyiknek amennyit csak ki lehetett préselni egy nagyértékűre becsülhető ingatlanból, anélkül, hogy egy fillért is ráköltött volna valaki. Könnyen meglehet, hogy azokat a fehérebb foltokat a falon, még Kádár, vagy Sztálin, képei takarhatták. Nem meszelt itt  harminc vagy akár negyven éve senki, minek, így is jól jövedelmezett a behitelezésen keresztül, majd az árveréseken a kőrhöz tartozó kibicek megvették és jöhetett az újabb behitelezés, majd az újabb árverés és újabb tulajdonosi kör, az újabb átverés. Végül a kiürített kereskedelmi bankok konszolidálása állami költségvetésből. Így lettek felhasználva Magyarország állami tulajdonban lévő ingatlanjai, gyárai, a privatizálás során arra, hogy nemcsak ingatlanvagyonhoz juttassák az új arisztokráciát, hanem azon keresztül, ropogós és szagtalan, a kezdéshez szükséges milliókat is biztosították ugyancsak az állami költségvetésből a kereskedelmi bankokon keresztül. Mindenki jól járt, kivéve az országot és a jámbor népet. De erről majd később.

Térjünk vissza a dohányfüstös szobába. Három férfi ült a hosszú asztalnál az időnként nyikorgó kopott karosszékekben. Ketten ültek szemben a pipázóval, ki maga elé nézve eregette a füstöt, mintha a pipázás tudományán kívül semmi nem érdekelné az ég világon. A félhomályban is jól kivehetőek voltak a vonásaik. A pipázó vöröses nagy szakállat viselt, rövidre nyírt rendezett hajviselettel. Ruháján látszott, hogy egyedi a stílusa, sok pénzt nem költ rá és nem követi a divatot, a kényelem az első és utolsó szempont nála. Negyvenes éveit taposhatta. A vele szemben ülő két férfi közül az egyik valamivel fiatalabb, a harmincas éveiben, a másik idősebbnek tűnt, az ötvenes éveinek elejében járhatott. A fiatalabb sűrűn az órájára pillantott, szemmel láthatóan vártak még valakit. Mindkét úr majd egy fejjel volt magasabb a pipásnál, öltözetük a legjobb szalonokban készült, lerítt róluk, hogy nemcsak szeretik a szépet és a drágát, hanem ezt láttatni is akarják. Az időt sűrűn mérő úriembernek a hófehér gallérja oly kikeményítetten kandikált ki fél arasznyira az öltönye nyakából, mintha fennen hirdetné, hogy ő még a gallérján sem spórol, abból is többet engedhet meg magának mint az átlag földi halandó.

Szótlanul ültek már vagy fél órája, de érezni lehetett a levegőben a feszültséget, ahogy szaporodott a füst és telt az idő, úgy nőtt a feszültség, mígnem az órás kifakadt.

– Hagyd már abba azt a kibaszott füstölést. Nem elég ez a dohos szoba, még ez a dohány is átjárja a bőrömet, nem beszélve a ruhámról, ez armani, tudod te mibe kerül egy armani? Bökött rá az öltönyének ujjára.

Pipás felemelte tekintetét, végignézett az öltönyön, mármint ami látszott belőle az asztaltól és holt nyugalommal, szelíden megkérdezte:

– Hogy írják az ármánit, y-al vagy pontos i-vel?

– Na ebből elég, pattant fel a helyéről az ármánis, én kinyitom az ablakokat, mert megfulladok, nem akarok megfulladni, hogy y-nal vagy pontos i-vel? Mintha számítana, természetesen hogy, természetesen hogy és kifordította zakóját, keresve a címkét, hát természetesen hogy pontos i-vel. Mert mi lett volna, ha y-nal írják, akkor mi lett volna?

– Semmi, akkor te lettél volna itt előttem a megtestesült ármány, de így is, én mostantól csak ármánynak foglak hívni. Mit szólsz hozzá Zsigmond, találó név? Vigyorogta el magát a Pipás, vagy tudod mit inkább nem is ármánynak, legyél inkább ármányi, ez az, ez a legtalálóbb, ármányi.

– Hogy az a kibaszott kurva ablak, hogy egyik sem nyílik, egyáltalán miért kellett nekünk itt találkozni, folytatta zsörtölődését ármányi. Egyáltalán miért kell neked könyvet írni, meg ha írsz, miért nem a madarakról, a héjákról, a verebekről írsz, miért kell neked folyton a széllel szemben hadonásznod.

– Jó az ötleted, tetszik  a hasonlatod, engedelmeddel használni is fogom, igen a verebekről meg a héjákról írok, az emberszabású verebekről meg az őket kifosztó ragadozókról.

Ármányi meg sem hallotta, onnan folytatta és úgy, ahogy abbahagyta.

– Meg miért kell pipálnod, tudtommal soha nem dohányoztál, nem cigiztél, sportoltál, nem piáltál, most meg mindent egyszerre, mond ez így egyik pillanatról a másikra jön, hogy meghülyül valaki, vagy apránként. Hát szétröhögöm a pofám, nézz magad elé, legalább egy doboz gyufát égettél már el, ott van halomba előtted, te nem is tudsz pipázni, két percenként meg kell gyújtanod… Ezt a kurva sznobizmust! Zsigmond te nem érzel vágyat pipálni, hogy végképp megfulladjak, hogy megdögöljek itt, Ő meg majd megírja, megír mindent, te ezt érted?

A Zsigmondnak szólított nyugodt, halk hangon megkérdezte, – vajon hol maradnak, nem szoktak késni, valami baj van. Ármányi, menj ki a kocsihoz és telefonálj.

– Ez szép, most már te is Ármányinak szólítasz, menjetek ti a picsába, én meg megyek szívok legalább egy kis friss levegőt. Ismerve Lászlót, van annak olyan szimata, hogy kétszáz kilométerről is kiszimatolta az itteni bűzt és egy thai masszázsszalonba kivárja, hogy én itt megfulladjak, majd , na majd…

Mikor Ármányi kiment, Pipás Zsigmondhoz fordult. – Miért hoztad magaddal ezt a pojácát, olyan mint egy hisztis frusnya, be nem áll a szája, miért nem az apja jött, nincs jól még az öreg?

– Tudod, hogy az apját megműtötték, most lábadozik, ez az egy szem fia van, próbál belőle embert faragni, de nem lesz egyszerű vállalkozás, maga helyett küldte.

A beszélgetést nem folytathatták, Ármányi jött be feldúlt ábrázattal. – Lászlóék nem jönnek, – mondta, – a román határnál állítólag letartóztatták őket. A hangja inkább halovány volt, elszállt a piperkőc hangoskodó stílusa, úgy nézett Zsigmondra, mint gyámoltalan gyermek az apjára.

– Lászlót? – Kérdezte Pipás, biztos valami félreértésről van szó, miközben egy sercegő gyufával ismét meggyújtotta az éppen kialudt pipáját, majd a kis halom gyufa tetejére dobta a parázsló gyufaszálat.

– Persze, félreértés mi? Én csak azt tudom, hogy mi kurva jól megvoltunk míg a fatert nem hálóztad be, míg nem kezdtetek el magyarkodni, míg nem akartátok megmenteni a világot, én mondom, hogy mindenkire veszedelmet hozol akinek a közelébe kerülsz, mi mindenkivel jól megvoltunk, mindegy ki volt hatalmon, te vagy az oka mindennek és most még ráadásul írhatnékod is támadt, miért nem téged tartóztatnak le, miért az ártatlanokat..

– Te Ármányi, még jó hogy apád nincs itt, forgathatnám a fejem, hogy ne lássam ahogy lekever egy fülest, fegyelmezd magad, nehogy nekem kelljen apád távollétében ellássam az apai teendőket.

Ármányi éppen vissza akart feleselni valamit, mikor hirtelen jobb mutatóujját füléhez emelte, jelezve a többiek felé, hogy füleljenek. Ekkor már jól hallhatóan egy gépkocsi jellegzetes hangja hallatszott, amint a kaviccsal szórt udvarba befordult, majd a kocsiajtó csapkodások és kisvártatva belépett két férfi a szobába, széles mosollyal üdvözölve a bent lévőket, mindenkivel kezet fogva, de mire Ármányihoz értek, már az egész társaság hangos röhögésbe tört ki. Ármányi is nevetett, de közben szitkozódott, hogy mindenki szórakozzon a saját farkával, ne vele, de szemlátomást örült, hogy épen és egészségesen látja apjának egyik legjobb barátját és üzlettársát, keresztapját. László, magával hozta a volt államtitkárt, ki régi jó ismerőse a társaságnak.

László ránézett pipásra. – Nem is tudtam, hogy dohányozol, úgy tudtam, hogy erősen ellenzed – mondta, Ármányi csak legyintett egyet.

– Most tanulom, mondta pipás, de közben erősen ellenzem. Ezt az egészet azt hiszem Gárdonyi írta le a legkiválóbban a fiaihoz írt intelmeiben. Gárdonyi Géza szerint a pipázás gazdag embernek való, a szivarozás szegény embernek, sajnos már ez is idejemúlt megállapítás, ezt még Gárdonyi sem gondolta volna. Az igazi pipázás a legtisztább és leggyönyörűségesebb módja a dohányzásnak, mondja Gárdonyi. Hogy a gazdagok mégis szivaroznak, ennek oka az, hogy pipázni nem tudnak. A pipázás tudomány.

A szegény ember pipázása csak karikatúrája a pipázásnak. Nem pipázás, csak szutyakolás.

Pipázni csak annak lehet, akinek ideje a magáé, pipája sok és tajtékból való, dohánya csempészett. Ezek szerint az állam már akkor is rákarmolt mindenre, ami minőségi volt, a jó dohányt exportálta, a silányt meg hagyta a magyarnak, nincs ez másként most sem, sem élelmiszerrel, sem mással, hihetetlen, hogy itt képtelenség jobbá lenni.

A legfinomabb szivar sem ér fel, egy pipa jó dohánnyal., folytatja Gárdonyi, a csibuk sem az igazi pipa. Ez se való igazi dohányosnak. A kurtapipából meg a dohánygőz felcsípi a nyelvet. Az igazi pipás legalábbis nyolcvan centiméteres szárat illeszt pipájába. A szár bőlyuku, a szopókája is bőlyuku. Ha szűk a lika a szárnak, csípős a füst belőle. Hiába finom a dohány, hiába tökéletes a pipa, ha a szár nem elég hosszú, és nem eléggé bőlyuku, a pipázásban nincs gyönyörűség. Ha valaki, akkor Gárdonyi értette a pipázás csizíóját, elméletben mindenképp, fejezte be monológját Pipás.

Most már, hogy a pipázásról ily sokat megtudtunk, térjünk rá arra, amiért összegyűltünk, szólalt meg Zsigmond azért, hogy megvitassuk ezt a könyvírás dolgot., melynek mindannyiunkra kihatása lehet. Ugye nem tévedek, hogy eltökélt szándékod megírni? –fordult oda Pipáshoz.

– Nem látok más lehetőséget, csak ha kiterítjük a lapjainkat. Minden téren vesztésre állunk, miközben rendkívüli munkát végzett el mindenki, ha jól időzítjük a megjelentetést nagyot robbanhat, sokat hozhat a konyhára minden téren, megfordíthatja a háború sorsát.

– Persze háború, meg robbanhat… – próbált közbekontárkodni Ármányi, de olyan pillantást kapott Lászlótól, hogy torkán akadt a szó.

– Ha engem kérdeztek, szólalt meg a volt államtitkár, elhibázott dolognak tartom ebben a fázisban bármiféle könyvnek a megírását. Mi van ha a publikum félreérti, mert a publikum mindent félreért, amit félre lehet érteni. Mit fognak szólni a párttagok, mit fognak szólni az aktivisták? Ebből így nem lesz választás 2018-ra.

– Szerintem, meg csak ebből lesz, ha lesz, felelt Pipás.

– De mi lesz a lényege a könyvnek, mi lesz a bekezdése, a tárgyalása és a befejezése? – kérdezte Zsigmond.

– Minden benne lesz az elejétől a végéig! – felelte Pipás.

– Az nem lehet, szólt közbe a volt államtitkár, mi van a még operatív emberekkel, a lányokkal? Őket nem lehet veszélybe sodorni egy könyv háromnapos szenzációja miatt. Nembeszélve a perekről, amire számítani lehet, olyan rágalmazási pereket indítanának meg, hogy megfulladnátok a perekbe.

– Igen, ezen a részén gondolkodtam sokat…

– Me’ sokat persze, – szólt közbe Ármányi, csak azért, hogy Lászlótól bezsebeljen még egy szúrós pillantást.

– Majd álneveket használok, – folytatta Pipás, – vagy fordítva írom le a neveket, hátulról előre, vagy egy névnek az alkotó betűiből összegyúrok egy másikat, hogy azért kis keresztrejtvény-fejtési készséggel mindenki tudhassa, hogy kiről van szó, de perbe ne foghassanak. Nem tudom, még kitalálom, ez pusztán technikai része a dolognak. Vagy mindenkit nevén nevezek, telibe eresztem a pereket, egy életünk, egy halálunk. Egyébként már nincs operatív állományba lévő lányunk, mind megállapodott és mind odagubózott ahová kémkedett, jó munkát végeztek és azt kell, hogy mondjam jól döntöttek, az ő helyükben okosabban nem is dönthettek volna, sokat köszönhetünk nekik, ebben a háborúban ők voltak a leghasznosabb katonák.

– És mi van a gróffal, velünk, őt is megírod, meg minket is? – kérdezte László.

– Meg! – felelte Pipás. – Meg kell, ez az utolsó esély!

– És miben segíthetünk mi? – kérdezte Ármányi megkomolyodott arccal, érezte, de nem tudta, hogy valami komoly dolgokról döntenek ezek a férfiak. Szeretett volna ő is ilyen komolynak lenni, de az is lehet, hogy abban a pillanatban az is volt.

Az államtitkár levegő után kapkodott. – Ez pont visszájára fog elsülni, pont azok nem fognak érteni belőle semmit, akiknek kellene, akikhez írod. Eddig se sokat értett meg a nép abból amit tettél, viszont mindent érteni fognak azok, akikről szól a dolog és ezek nem szaroznak, bosszút állnak mindenkin. – mondta.

– Mi lesz a címe? – kérdezte Zsigmond.

– …………. – felelte Pipás. Néma csend lett, csak a gerendák eresztékei reccsentek olykor egyet-egyet a felmelegedő idő hatására, vagy az idő súlya alakította sorsukat.

– Érdekes cím. – jegyezte meg az államtitkár, ebből pont senki nem fog érteni semmit.

– …………. – ismételte csak úgy maga elé Ármányi… – Mi is ennek az angol megfelelője, …………. Mindenit, nem rossz! Még akár lehet is belőle valami, akár bestseller is, főleg ha én is benne leszek, de komolyan, én is?

– Hát persze hogy benne!

– De komolyan kérdem, valami olyan szerepet adjál nekem mint a 007-es ügynöknek, mondjuk a nevem is lehetne az, hogy az ügynök.

– Igen Ármányi te leszel Joker ügynök, – röhögte el magát Pipás.

– Na elmentek ti a picsába! – rúgta ki maga alól a karosszéket Ármányi és kiviharzott a szobából.

– Hagyjátok Misit, – szólt László. Most először szólították nevén ifjabbik Nagy Mihályt, kinek apja nem volt ismeretlen sem az üzleti, sem a politikai, de a rossznyelvek szerint az alvilági életben sem. Senki sem tudta hogyan szerezte vagyonát, de nagyon nem is firtatta senki. Azt rebesgették, hogy Dél-Amerikai olajhoz köze volt, de a diktátor halála óta visszavonultan élt. – Ő az én keresztfiam, nem rossz gyerek, még fiatal, meg hát egyke, vagyis elkényeztetett. De nem ezért vagyunk itt, nem ezért dolgoztunk eddig, dönteni kell arról, hogy legyen könyv, vagy ne legyen. Érdemes-e feltárni egy félig elvesztett és egy félig megnyert háború titkait vagy merüljön feledésbe mindörökre. Javaslom, hogy szavazzuk meg! Mihály nincs itt, Misi szavazat szempontjából nem számít. Aki úgy gondolja, hogy nem kell ez a könyv, emelje fel a kezét! – a volt államtitkár és László felemelte. – Aki úgy gondolja, hogy kell ez a könyv, emelje fel a kezét. – Pipás és Zsigmond emelte magasba.

Pipás elnevette magát. – Úgy néz ki, szükségünk lesz Ármányira.

– Ármányira? – Kérdezte László, – Ki az?

– Hagyd, legyintett Zsigmond, hívjátok be Misit!

Az államtitkár résnyire kinyitotta az ajtót és kikiabált. –  Ifjabbik Nagy Mihály, gyere be!

Amint belépett, Zsigmond szólt hozzá. – Fiam, a te szavad dönti el, hogy legyen-e könyv, vagy ne legyen. Ha nem lesz, itt egy fejezet lezáródik a magyar történelemben, ha lesz, olyan dolgok kerülnek napvilágra, melyekre még nem volt példa, következményei beláthatatlanok. Amit eddig tettünk megtettünk, amit elértünk, elértünk, amit nem, hát azt nem. Szavaztunk! Két igen, két nem, most apád helyett a magad nevében kell döntened. Hogyan döntesz Nagy Mihály?

Mintha az idő kereke megállt volna. Mintha a világ sorsáról döntenének egy füstös, dohos szobában. Misi csak állt, nem mozdult, nem gondolta volna, hogy Ő dönti el a további küzdelem sorsát. – Legyen, itt nem hagyhatjuk abba! – azzal kisétált a friss levegőre.”