Megy a maceszolás ezerrel a virtuális, valótlan való világot megjelenítő világhálón, hogy hol lehetek, mi történt, leléptem vagy megléptem? Azok a leghangosabbak, kik még nem is oly régen, ha éltek volna, egy oldal szalonnáért meg egy véka búzáért, gazdájuk és földesuruk előtt földig hajolva cselédkedtek volna napestig, felkínálva akár leányuk vagy leendő feleségük, netán saját maguk szüzességét az első éjszaka jogán. Bár ha így marad minden, akkor a múlt jelenné válik s lehet bepótolni az eddigi mulasztást. De addig, a nagy demokrácia nevében és hevében, ezen cseléd egyéniségek elé odapakoltatott az internet világa, hol tört magyarsággal és csapnivaló helyesírással megírhatja eszes és esztelen, hogy Kásler mekkora gazember, lám-lám megmondták ők, hogy lehúzásra ment ki a dolog, mert leléptem és hogy hitelesebbek legyenek a devizás oldalakra bemásolják László Andrea, Czuczi, Dabasi, Damm és egyéb barom írását, nem törődve azzal, hogy némely ellen rágalmazási büntető eljárás van folyamatban. Menyhért Pétert csak azért hagytam ki a felsorolásból, ki egy idült pillanatában arra ragadtatta magát, hogy Káslert megvették, kik, mikor, mennyiért és miért, na arról nincs böfögés, de volt siránkozás a rágalmazási büntetőfeljelentésre, hogy mily nagy bajban lévő rászoruló ember ő. Kegyelmet kért és kapott, mert nem csak lesújtani kell tudni, hanem a bűnösnek meg is bocsájtani.

De térjünk a v(á)llomásra. Van, amit nem mondhatok el senkinek, tehát elmondom mindenkinek.

Tény, hogy az elmúlt hét esztendőben ilyen hosszú adásszünet részemről nem volt, de megtehettem, mert olyan erős pilléreknek támaszthattam hátam, mely hozzásegített ahhoz, hogy az országot kifosztó hatalmasságok torkát marokra szorítsam. De most eddigi életem legnagyobb küzdelmét vívom, melynek kimenetelét megjósolni egyelőre nem lehet. A stabil pillérek meginogtak és én, aki százezrek érdekeiért küzdöttem évekig, kapva érte kevés elismerést de sok rágalmat, most a saját gyermekemért küzdök. Ki hívatlanként is jönni akar, ki szemembe nemcsak egy petezsák, hanem családom része és kiért ősi ösztönnel védelmezőként kell fellépnem, hiszen ezt tettem másokért is, sajátomért mást ne kérjen tőlem senki.

A valótlan szennyet, takonyként csócsálók nagy szomorúságára üzenem, hogy nem léptem le és nem adom fel, pusztán a fontossági sorrendet figyelembe véve, előtérbe helyeztem ami soron következik, mert látván a társadalmi felhozatalt, ez a szarkupac, ami itt van az országban megvár engem, mert nem tolakodnak az önfeláldozók.

S ha ebből nem értenék, hogy mi van, akkor leírom az ő értelmi szintjüknek megfelelően is.

A vezér, mosogat, pelenkázik, gyereket fürdet, reggelit, ebédet és vacsorát teremt az asztalra, hozza-viszi a gyerekeket óvodába-iskolába, mert ki eddig tette, most ő szorul segítségre. És mindezt úgy kell megtennem, hogy a pillérek megmaradjanak, mely feladat bonyolultabb mint elsőre látszanak, egy olyan országban és társadalmi morálban, ahol 6,8 millió terhesség-megszakítást végeztek el az orvosok.

Persze minden-mindennel összefügg. Az elmúlt hét év tevékenységének megvan az ára, ezt tagadni nem lehet, mert amit adtam a köz javára azt el kellett venni valahonnan. Az a pénz, amivel segítséget lehetne fogadni, az egyelőre még mindig a köztörvényes Csányinál van közel négy millió forint, tisztességtelenül felszámítva, az egyéb károkról nem beszélve, köszönhetően a még tisztességtelenebb országgyűlésnek. Az ezen okból benyújtott Alkotmánybírósági panaszomat nem vették figyelembe, mondván nem jelöltem meg alapjogokat benne, holott igen, de a szeptember 29-én postára adott kiegészítést csak október 5-én vették át mely napon tárgyaltak is, anélkül, hogy e határidőről engem kiértesítettek volna. De e téren még nincs minden veszve, ha igen, arról értesítek.

Száz szónak is egy a vége, gyilok nélkül a rend és béke helyreállíthatatlan. A sors furcsa fintora, hogy egyik oldalról a gyilok ellen harcolunk, míg másik oldalról annak bekövetkezése az élet garanciája.