Rettegésben éltek, félve az ismert zajoktól is melyek korábbi jelentéseiket elárulva az arctalan félsz oldalára álltak. A telefon csörrenés nem a kíváncsiságot szólította meg, hanem a biztos rossz ígéretének sejtésével harapott az idegekbe.
A kongó lépcsőházi zörejek fegyveresek jöttének előérzetével bénították a szívet. A levelek kinézetének, nem kellett hordoznia a hivatalosság jellegeit, azok nélkül is rémülettel remegve bontották fel borítékukat, a lap széthajtása is hosszantartó borzalomként előzte meg az elolvasást, amit többször meg kellett ismételni, mert riadtságában az ember nem mindig fogja fel a szöveg tartalmát. Ha ki is derült, hogy a levél tartalma örömteli, vagy nem a félelem oldalán szolgál, akkor is nehezen múlt el a rossz előérzet okozta remegés és sokáig tartó rekedtség utalt rá, hogy az ember fiziológiája a cukorszint változással legsebezhetőbb a kezéből kiragadott sorsára reagálva.
A végtelenségig ostorozott idegeknek ártani, már nem volt szükséges a bizonyosság valami embertelen kín bekövetkeztére, maga a lehetősége is marcangoló állandóság volt.
Naponta százszor elképzelni az életed végletes megváltozását. Otthonodból kicibálásodat a jövő képének minden ismert kapaszkodója nélkül. A páriaság embertelennél rosszabb állapotainak szívbemarkoló felsejléseivel, a pozitív, derűs fogalmak életedből való fokozatos eltűnése közben, a korodról, társadalmadról védettségeidről korábban gondolt tételek teljes széthullásával, a számkivetés ismeretlen hidegével.
Ez a csak emberrel előforduló borzalom, csak az ember által ki nem bírható téboly.
Így élték végnapjaikat a szerencsétlennétettek, akiket az őrület korában a történelemnek egy ördögbitorolta szegletén, a cipelhetetlennélett teher a mélyberántott, mert kevesebb rész esett rájuk a reménylés erejéből a szeszélyes teremtésben.
Mindez pedig nem homályba veszett korok rémségeinek sejtett emléke, nem is háborúk sarkaiból kifordult világának lőpormérgű szürrealitása.
Nem.
EZ MAGYARORSZÁG JELENE!
Kedves Róbert, erre a hitre van szükség mint a tiéd is. Remélem, minél többünknek jut belőle és köszönm, hogy megosztottad.
Együttérzésemet szeretném küldeni minden elesett és kisemmizett honfitársam iránt, ki balsorsa áldozata lett és nem tudott lábra állni.
Van ki élete minden gyümölcsét elveszti és e vesztesség lehangoltsága oly közeli a halálhoz, hogy van aki nem tér vissza az élők közé- talán ez a mély depresszió hatása, vagy a teljes reménytelenség….
De a bankár, a kormány, az ügyész, a végrehajtó nagy ívben le sem szarja azt, hogy a kisemmizett mit él át.
Szerintem nem jó, ha a vesztességekre helyezzük a figyelmünket.
Nincs semmi túlélés támogató abban, ha összezuhanunk és közösen elsírjuk magunkat, hogy milyen csúnyán bántak el velünk, és ecseteljük, hogy milyen szar az élet.
Én személy szerint már több, mint egy éve nem fizetem a “devizahitelemet”, veszélyben a lakásom és a volt tehermentes családi házunk is, amit bekértek fedezettként, van három kiskorú fiam, és a tönkrement építőipari piacon boldogulok az egyik hétről a másikra.
És panaszkodom, hogy a válság óta már elvesztettem egy lakást, hogy elvitték a családunk autóját, hogy képtelen vagyok eleget tenni a vállalkozói adókötelezettségeimnek, hogy lenullázódott a vagyonom?
Nem! Nem panaszkodom! Vidáman élek, kezelem, amit kezelni kell, hajlandó vagyok akárcsak százszor is elölről kezdeni az életemet, arra törekszem, hogy virágozzak és prosperáljak.
Én biztosan nem fogok kiugrani az ablakon, ennél már célratörőbb lenne másvalaki kidobni a kilencedikről, de azt sem fogom megtenni. Harcolok az igazamért, igyekszem boldogulni, támogatom a Kásler Árpádot a győzelemig, és nem akarok több ilyen siralmas hangnemű cikket olvasni eme oldalon!!!
Az írás arról szól, milyen érzés EGYEDÜL LENNI a kibírhatatlannal, ezen csak az összefogás változtathat. Milyen furcsa is, hogy sokan mégsem választják a második lehetőséget.
http://www.youtube.com/watch?v=goeOUTRy2es