Pécsi életkép – ami bármelyik városban lehetne.

Városi buszon utazom, leghátul foglaltam helyet, így rálátok a busz egész belső terére. Két üléssel előrébb négyes férőhely.

Az Állomáson felszáll egy édesanya 2 gyermekével. Egyik talán 10, másik 12 éves lehet. Leülnek. Velem szemben az anyuka, mellette az ablaknál fiatalabb gyermeke, velük szemben – nekem háttal – idősebb leánya. Látszik rajtuk a szegénység. Lábukon vékony gumitalpú tornacipő. Iskolából jöhettek, táskáikat rendezgetik. A nagyobb gyermek elővesz egy darab mandarint, ebédhez járt ma (jómagam önkormányzat által fenntartott intézményben dolgozom, nálunk is ezt kapták a gyerekek). Leszedi a héját, amit anyuka elvesz tőle és a markában tartja.

Gondoltam nem szemetelnek, megvárják, míg leszállnak, majd az utcai szemetesbe eldobják. Ritka ez manapság. A nagylány a mandarin felét átadja testvérének, aki a nagyobbik részt szeretné elvenni. Anyuka mérgesen rászól:

–Nem szégyelled magad! Te már megetted a tiédet. Azt az önző formádat.

A kisgyerek legörbíti száját, elfordítja fejét, igyekszik kifelé bámulni az ablakon. Könnyek csurognak az arcán. Nem veszik észre, hogy sír.

Anyuka pedig mérgesen elkezdi enni a m a n d a r i n  h é j á t.

Megérkeztem. Leszállok. Lelkemben vihar.

Nem vagyok képes befogadni, amit az imént láttam.