„Kásler Árpádot – a hajnali fél hatkor érkezett információ szerint – elszállították a Gyorskocsi utcába és indítványozták letartóztatását. „

Ezzel a címmel jelent meg négy évvel ezelőtt honlapunkon, az augusztus 20-i elfogatásom híre. A hatalom sunyi, gyáva mivoltát jelzi a teljes folyamat. Civilruhások raboltak el a járdáról. Volt köztük egy gyilkos képű, emlékszem rá, ha eljön az időm, megkeresem, hogy lerójam hálámat.

Estére már a IV-ik kerületi fogdába voltam. Nadrágszíj, cipőfűző, telefon, személyes iratok elvéve. Nem tudtam semmit a külvilágról, nem tudhattam, hány Mozgalmi tagunkra csapott le a gyilkos hatalom. Az az igazság, hogy nem is voltunk felkészülve rá. Annyi volt megbeszélve mindössze, hogy ha ez bekövetkezik, ételt-italt nem fogadunk el, semennyit.

Hajnali négy órakor megkezdődött a Gyorskocsi utcába való átszállíttatásomnak az adminisztratív procedúrája. Rövid kihallgatás, ismételt adatfelvétel, az irataim, pénztárcám, telefonom szétszedet állapotban való visszaszolgáltatása. Nadrágszíjat, cipőfűzőt kézbe vihettem.

Mindezt megelőzően, két napos tüntetésünk volt, a Regnum Marianum (templom) téren töltöttük az éjszakát a fák alatt. Nyolc kilométert gyalogoltunk fel a Sándorpalótáig, majd onnan vissza az Astóriához és akkor még nem említettem, a tüntetést megelőző napok, hetek fáradalmait. Ekkor már jelentkeztek rajtam a kiszáradás jelei, a szabadulásomig sem vizet, sem élelmet el nem fogadtam fogvatartóimtól.

Fél hatra érkeztünk a Gyorskocsi utcába, egy széles folyóson vezettek megbilincselve, pórázon. Megalázó volt, de gondolom, ez is volt a céljuk, a megtörésem. Leültettek egy székre a folyóson és mondták, hogy fél nyolcig biztosan itt kell várnunk, míg megkezdődik a munkaidő. Közben azon gondolkodtam, hogy vajon mi lehet odakint a tagjainkkal. Mi az amiről tudnak és mi az amiről nem? A telefonom, kiszedett aksival a zsebembe volt, ezt kellene valahogy beüzemelni.

Mondom a kísérőmnek, hogy oda kell  mennem, ahová a király is egyedül jár. Azt mondja a marcona, hogy a király lehet, de én biztos, hogy nem mehetek egyedül. Ezzel úgy pórázon bekísért egy retkes wc-be. Mondom neki, hogy nézhetjük egymást, de így biztos nem fog menni. Erre levette a bilincseket, de megparancsolta, hogy az ajtót hagyjam nyitva. Mondom neki, akkor már teheti is vissza a bilincseket, mert az így sem fog menni. Végül megegyeztünk az ajtó résnyire való nyitvahagyásával. Munkához láttam, aksi be, sim kátrtya be, pin kód be. Egy örökkévalóságnak tűnt mire aktivizálta magát a készülék. Tudtam, hogy le van halkítva, viszont lehalkított állapotban is pittyeg egyet, amikor a pin kódot elfogadja.

De sikerült két köhintéssel ezt elnyomni. A kísérőm figyelmét ez sem kerülte el, bekérdezett, hogy mit csinálok. Szerintem ő idegesebb volt, mint én, a hangjából ítélve.

Így ment ki az üzenet, hogy átvittek a Gyorskocsi utcába és kezdeményezik az előzetes letartóztatásomat. Megkönnyebbültem, bár nem tudtam az adminunk mikor fogja látni az üzenetet. Fél nyolckor megkezdték, az immár szokásos procedúrát, azzal kiegészítve, hogy gatya le, és teljes átvizsgálás.

Arra gyúrok, hogy Csányiéknak is legyen része benne, kis szerencsével még megérhetjük, ha a kifosztott három és fél millió magyar ráeszmél, hogy rajtunk kívül senki sem képviseli érdemben az érdekeit.

Mire végeztek az adminisztrációval, berontott egy civilruhás, kigúvadt szemekkel kérdezte, hogy hol a fogvatartott telefonja? Őreim ártatlan képpel mutatták a bezacskózott, szétszedett készüléket. Ekkor már tudtam, hogy üzenetem célbaért, de hogy ezek ennyire sasolták a honlapomat, azt nem gondoltam volna.

A többit ismerik, ha nem, majd elmesélem az elfogatásom ötvenedik évfordulóján. Éljen augusztus 20-a.

Kásler Árpád