Egyik szemem sírni, de a másik nevetni fog.

Felálltam akkor, amikor más elesett. Reményt adtam akkor, amikor ezrek vesztették reményüket. A kifosztók lopott pénzéből tömött médiák száz szócsövéből okádó vádaskodást beléjük fojtottam. A felelőtlenül eladósodók helyett, már tisztességtelen bankokról kényszerültek énekelni, na nem azért, mert megszállta őket a szentlélek, ellenkezőleg, ez volt a kisebb rossz számukra. Orbánék segítségével, így kerülték el a bűncselekmények miatti felelősségrevonást.

Hazai pályán kimerítettem, amit ki lehetett, Járásbíróság, Törvényszék, Kúria, Alkotmány Bíróság.  Politikai pályán lett volna a végső győzelem, de a kifosztott magyaroknak nem volt elég önbecsülésük, szinte semennyi nem volt, tisztelet igen kevés kivételnek.

A lelkiismeret és a kötelesség megkívánta, hogy nemzetközi porondra vigyem ki a további erőlködést. Így került ki Strasbourgba, az Emberi Jogok Európai Bíróságához, ez a világraszóló,  ember és Isten előtt is szégyenteljes aljasság. De a világ pénzelitjének a bűnnel fertőzött keze mindenhová elér ezen a kis sárbolygón, oda is elért, szégyenteljes amit ott műveltek. Tudták, ha javamra ítélnek a kártyaváruk végleg összedől, fejek hullottak volna porba. Nem tagadom, az egyik szemem sírt, a másik nevetett. A tömeg ezt nem érti, nem is értheti.

Ezt követően kivittem az ügyet Brüsszelbe, elmentem és személyesen is felszólaltam. Az ottani tapasztalatom alapján, borítékolható a menet vége. Totális mellébeszéléssel szembesültem. Verdiktumot előre nem akarok mondani, de a véleményemet közzéteszem.

Ez az én véleményem és semmi sem fogja megváltoztatni. Nem kell vele egyetérteni, de a történelem igazolni fogja helyességét, mint ahogy engem is rehabilitálni fog, mindazért amit a magyarok elmulasztottak.

Ha Brüsszel fogja orvosolni a devizás kifosztást a benyújtott petíciónk alapján (amit kétlek), akkor ugyan több tízezer, vagy százezer család lélegzethez jut, kapni fog egy esélyt a túlélésre, az újrakezdésre, de elveszíti az összmagyarság (nemcsak a kifosztottak)  az önbecsülésének visszaszerzési esélyét.

Olyan nagymértékű és olyan égbekiáltó, az egész nemzetet ért gazságról van szó amit, mint látjuk nem sokan fognak fel. A legtöbb ember, még a hangadók közül is, csak annyit lát az egészből, hogy „be kellett adni az aranyat a zaciba.” Ilyenkor összeszorítom a fogamat és ökölbe szorítom a kezemet, hogy nem hagyhatom abba, mert bár ugyan szép szökőkutak vannak a tereken, díszburkolat a járdákon és roskadoznak a polcok a multiknál, de ez a nemzet elvesztette az önbecsülését.  Meg lehet kövezni, le lehet köpni engem ezért, de ez még attól igaz marad mindaddig, amíg a magyarok ki nem vívják az önbecsülésüket. Nem Brüsszelnek kell, Brüsszel sosem fogja tudni helyettünk ezt kivívni, mint ahogy gyermekként is magunknak kellett kivívni a grundon a helyünket, a nagytestvér nem tehette meg helyettünk.

Szóval, ha Brüsszel segít, akkor egyik szemem sírni, a másik nevetni fog. Ha elárul, akkor ugyancsak egyik sírni, a másik nevetni fog, ha a magyarok kivívják maguknak az igazukat, akkor már nyugodtan meghalhatok, mosollyal a számon.

És most megírom Brüsszelnek, hogy mi a fészkes fenét ülnek két éve az ügyön.

Kásler Árpád