Halottak napján elkerülhetetlen az eltávozottakra való emlékezés. A családtagok, rokonok, közeli és távolabbi barátok, ismerősök pár pillanat erejéig gondolatainkba kerülnek. Van, aki szívünk közepét foglalja el, van, kinek hiánya még évek múltán is keserves. És van kik felé ismeretlenül is lerójuk tiszteletünket.
-Kik ártatlanul váltak áldozatává a kormány és a bankok uzsorás karmainak.
-Kik más kiutat nem találva önként döntöttek életük feladása mellett.
-Kik lelki megnyugvást hiába keresve, betegség útján távoztak.
Így, immár mindannyian, együtt, a fátyol másik oldaláról figyelik, mit alkot az emberiség.
Tisztelettel adózunk emlékeik előtt, az ország több pontján gyertyagyújtással.
Megemlékezés Gyulán
Megemlékezés Körmenden
Bartalovics Zoltán: SZEGLETEMEN
Hiába gyűrtem arcomra mosolyt
s gyakoroltam, el ne legyen rontva,
csak a munka gyötrelme vándorolt
csontjaimba sejtként szaporodva.
Nyikorgó szelektől harsog a lét
s szemembe fújja a valóságot.
Hiába nyílik fejem fölött ég,
ha lábamra ejt egy kalapácsot.
A balga idő üget mellettem
s én szolgaként loholok utána.
Szerelmeim már észre sem veszem,
csak szép szavaim taposom sárba.
Pereme lettem az édes jónak.
Még az ősz is kitagad magából.
Gyertyát fonnyaszt hantomon a holnap
s ő nyálát csorgatja egy virágról.
Fájó szívvel gondolunk rátok,
Kik a bankok miatt életetek eldobtátok!
Itt hagytátok szeretteiteket,pedig az élet,
Értékesebb mint a deviza hiteletek!
Mi késztetett benneteket e szörnyű tettre?
Mindannyian tudjuk ennek nem volt értelme!
Harcolni kell a kifosztok, népirtók ellen,
Több áldozatot,kiontott életet adni ne kelljen!
https://www.youtube.com/watch?v=pZroSqZb3bo
Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.