Részletet olvashatnak John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című könyvéből, mely tökéletes választ ad arra, hogy a világunk jelenleg miért olyan, amilyen. Miért van ekkora hatalmuk a multiknak, olajvállalatoknak, bankoknak, és mögöttük – vagy inkább alattuk – a bábkormányoknak.

Quito, Ecuador fővárosa az Andok egy vulkanikus völgyében terül el majd háromezer méter magasan. A várost jóval Kolumbusz érkezése előtt alapították; lakói hozzászoktak, hogy körös-körül havas hegycsúcsokat látnak, bár csak pár kilométerre vannak az egyenlítőtől délre. Mintegy kétezer-négyszáz méterrel lejjebb, az ecuadori Amazonas dzsungelből kiszakított területre épült Shell városa, a nevét adó olajvállalat előretolt helyőrsége és katonai támaszpont. Fullasztóan párás város; lakói többnyire katonák, olajipari dolgozók, illetve a helyi shuar és kecsua törzsek tagjai, akik prostituáltként vagy kétkezi munkásként kiszolgálják őket.

Azért indultam az olajvárosba, hogy találkozzam a shuarokkal, a kecsuákkal és zomszédaikkal, az ashuarokkal, a zaparokkal és a shiwiarokkal – törzsekkel, melyek elhatározták, hogy nem engedik, hogy az olajtársaságok tönkretegyék otthonaikat, családjaikat és földjeiket, még ha az ellenállás az életükbe kerül is. Számukra ez a háború gyermekeik és kultúrájuk megmaradásáról szól, míg számunkra hatalomról, pénzről és természeti erőforrásokról. Része a világuralomért, a néhány kapzsi ember álmában létező globális birodalomért folytatott harcnak. Ez az, amihez mi, gazdasági bérgyilkosok a legjobban értünk: a globális birodalom építéséhez. Olyan elit csapat vagyunk, amelyik a nemzetközi pénzügyi szervezeteket felhasználva kiszolgáltatottá tesz más nemzeteket a legnagyobb vállalatainkat, bankjainkat és kormányunkat vezető korporatokráciával szemben. Mint a maffiában működő kollégáink, mi EHM-ek is szívességeket teszünk. Ezek általában infrastruktúrát – elektromos erőműveket, autópályákat, kikötőket, repülőtereket vagy ipari parkokat – fejlesztő kölcsönök formáját öltik. Ezeknek a kölcsönöknek feltétele, hogy a létesítményeket a mi országunk vállalatai építsék meg. A pénz nagy része lényegében el sem hagyja az Egyesült Államokat, csak a washingtoni bankoktól átkerül a New York-i, houstoni vagy San Franciscó-i építőipari vállalatokhoz.

Annak ellenére, hogy a pénz csaknem azonnal visszatér a korporatokrácia
(a hitelező) soraiba tartozó vállalatokhoz, a hitelfelvevő országnak azt kamatokkal együtt kell visszafizetnie. Ha egy gazdasági bérgyilkos igazán sikeres, akkor a hitel olyan nagy, hogy az adós néhány év után már képtelen lesz törleszteni. Amikor ez bekövetkezik, a maffiához hasonlóan mi is könyörtelenül érvényesítjük az érdekeinket. Például ENSZ-beli
szavazataikat diktáljuk, katonai bázisokat állítunk föl, és komoly értékekhez – olajhoz vagy éppen a Panama-csatornához – jutunk hozzá.

Az adós ország természetesen továbbra is adósunk marad – egy újabb ország a globális birodalom uralma alatt.
Első látogatásom idején, 1968-ban a Texaco még éppen csak fölfedezte az amazonasi olajmezőket. Ma az olaj az ország teljes exportjának csaknem a felét teszi ki. A látogatásom után nem sokkal épített Andokot átszelő csővezeték azóta több mint félmillió hordó olajat szivárogtatott el a törékeny egyensúlyú esőerdőkben – csaknem kétszer akkora mennyiség ez, mint amekkora az Exxon Valdez-ből elfolyt.2 Most egy EHM-ek által szervezett konzorcium négyszázötven kilométeres, 1,3 milliárd dollár értékű csővezetéke Ecuadort az Egyesült Államok tíz legnagyobb külföldi olajszállítója egyikévé fogja tenni.

Óriási területen vágták ki az esőerdőt, az arapapagájok és a jaguárok csaknem teljesen
kipusztultak, három ecuadori bennszülött kultúra az összeomlás szélére jutott, és korábban érintetlen folyók valóságos szennycsatornákká változtak.

Ez alatt az idő alatt a bennszülött népek is megkezdték az ellenállást. 2003. május 7-én amerikai jogászok egy csoportja, amely harmincezer bennszülött ecuadorit képviselt, egymilliárd dolláros keresetet adott be a ChevronTexaco Corp. ellen. A vádirat szerint 1971 és 1992 között az olajipari óriás naponta több mint négymillió gallon (15,1 millió liter) olajjal, nehézfémekkel és rákkeltő anyagokkal szennyezett vizet eresztett nyílt tározókba és folyókba, és csaknem 350 olyan nyílt hulladéklerakót hagyott hátra, amely továbbra is mérgezi az embereket és az állatokat.
Nekem és EHM-társaimnak köszönhetően Ecuador most sokkal rosszabb állapotban van, mint mikor elkezdtük bevezetni a modern gazdaság, bankrendszer és építőipar csodáinak világába. 1970, vagyis az olajárrobbanás időszaka óta a szegénység hivatalosan elismert szintje 50%-ról 70%-ra nőtt, az alulfoglalkoztatottság, illetve a munkanélküliség 15%-ról 70%-ra emelkedett, és az államadósság 240 millió dollár helyett már 16 milliárd.

Mindeközben a legszegényebb rétegek által birtokolt nemzeti erőforrások aránya 20%-ról 6%-ra esett vissza. Sajnos Ecuador nem kivétel. Hasonló lett a sorsa csaknem minden olyan országnak, amelyet mi, gazdasági bérgyilkosok vontunk be a globális birodalom hatókörébe. A harmadik világ adóssága meghaladja a 2,5 billió dollárt, melynek kezelési kiadásai 2004-ben éves szinten több mint 375 milliárd dollár volt — nagyobbak, mint amit a fejlődő országok összesen évente egészségügyre és oktatásra költenek, s húszszorosa annak az összegnek, amit a fejlődő országok évente külföldi segélyként kapnak.

A világ lakosságának több mint fele napi két dollár alatti összegből él, ami nagyjából ugyanaz az összeg, mint amit a ’70-es évek elején kaptak. Mindeközben a harmadik világ háztartásainak 1%-a birtokolja országa privát pénzvagyonának és ingatlanainak 70-90%-át; a pontos százalékérték országonként változik.
A 156 megawattos Agoyan vízi erőmű maroknyi gazdag ecuadori család tulajdonában álló gyárakat lát el energiával, miközben mérhetetlen szenvedést hozott a folyó mellett élő földműveseknek és bennszülötteknek. Ez a vízi erőmű csak egyike annak a számos projektnek, amelyek az én részvételemmel és más EHM-ek közreműködésével jöttek létre. Ezeknek a projekteknek köszönhető, hogy Ecuador ma a globális birodalom része, és hogy a shuarok, kecsuák és szomszédaik háborúval fenyegetik olajvállalatainkat.

Az ilyen EHM-projektek az okai, hogy Ecuador ma elmerül a külföldi adósságban, és nemzeti költségvetésének aránytalanul nagy részét kell ezek kifizetésére fordítania ahelyett, hogy több millió polgárának segítene, akik hivatalos adatok szerint súlyos szegénységben élnek.

Ecuador egyetlen lehetősége külföldi kötelezettségeinek teljesítésére, ha eladja esőerdőit az olajvállalatoknak. Valójában az EHM-ek részben éppen azért vetettek szemet Ecuadorra, mert az Amazonas-vidék alatt húzódó olajmezők nagyságát a közel-keletihez hasonlónak tartják. A globális birodalom olajkoncessziók formájában követeli jussát.
Ecuador tipikus példája azoknak az országoknak, melyeket az EHMek vontak be a nemzetközi gazdasági-politikai rendbe. Az ecuadori esőerdőkben kitermelt finomítatlan olaj árából 100 dolláronként 75-öt kapnak az olajvállalatok. A maradék 25 dollár háromnegyedét a külföldi adósság törlesztésére kell fordítani. A fennmaradó összeg nagy részét a hadsereg fenntartása és egyéb kormányzati költségek emésztik fel – így mindössze 2,5 dollár marad egészségügyre, oktatásra és a szegényeket támogató programokra. Tehát minden 100 dollárnyi olajból, melyet az Amazonas vidékén termelnek ki, kevesebb mint 3 dollár jut azoknak az embereknek, akiknek legnagyobb szükségük lenne a pénzre, akiknek az életét tönkretették a gátak, fúrások és csővezetékek, és akik megfelelő élelem és iható víz hiányában halálra vannak ítélve.

Mindezek az emberek – milliók Ecuadorban és milliárdok az egész Földön – potenciális terroristák. Nem azért, mert hisznek a kommunizmusban vagy az anarchizmusban, vagy eredendően gonoszak, hanem egyszerűen azért, mert kisemmizettek és mindenre elszántak.
A modern birodalomépítés rafináltsága megszégyeníti a római centuriókat, a spanyol konkvisztádorokat és a XVIII–XIX. századi európai gyarmatosító hatalmakat. Mi, EHM-ek fineszesek vagyunk; tanultunk a történelemből. Már nem hordunk kardot. Nem viselünk páncélt, vagy olyan ruhát, ami a többiektől megkülönböztetne. Ecuadorban, Nigériában, Indonéziában úgy öltözünk, mint a helyi tanítók vagy boltosok.

Washingtonban és Párizsban úgy nézünk ki, mint a kormánytisztviselők vagy bankárok. Szerénynek, hétköznapinak látszunk. Építkezéseket keresünk föl, és elszegényedett falvakban járunk. Altruizmust hirdetünk, helyi lapoknak nyilatkozunk nagyszerű humanitárius tevékenységünkről. A kormánybizottságok tárgyalóasztalait beterítjük tervezeteinkkel és pénzügyi előrejelzéseinkkel, és a Harvard Business Schoolban tartunk előadást a makroökonómia csodáiról. Számon tartanak minket, nyilvánosan szerepelünk. Ilyennek mutatjuk magunkat, és ilyennek is fogadnak el. Így működik a rendszer. Ritkán teszünk bármi jogelleneset, hiszen az egész rendszer kiskapukra épül, és a rendszer a definíció szerint legitim.

Ha azonban mi kudarcot vallunk – és ez súlyos figyelmeztetés –, egy még gonoszabb fajta lép a helyünkbe, akiket mi, EHM-ek csak sakáloknak hívunk. Ilyen sakálok minden korábbi birodalomban működtek, és most is mindenhol jelen vannak az árnyékban rejtőzve. Amikor feltűnnek, országok vezetői buknak meg hírtelen, vagy halnak meg „balesetekben”.

És ha netán a sakálok is kudarcot vallanak, ahogy ez megtörtént Afganisztánban és Irakban, akkor a régi módszerek kerülnek elő. Ahol a sakálok megbuknak, oda fiatal amerikaiakat küldenek ölni és meghalni.

Forrás: www.emberiseg.hu