Ma már túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy Magyarországon a deviza alapú hitellel eladósodottak pénzügyi szempontból -és ennek következtében egyéb szempontból is – kritikus élethelyzetbe kerültek.
Jövedelmük nagy részét, ha még fizetni tudnak, a törlesztés elviszi, így gyakorlatilag egyre több családban hiába van viszonylag jó jövedelem, gondot jelentenek olyan kiadások, mint ruházkodás, gyógyszer, rezsiköltségek, közlekedés. Megjelent egy új réteg, a pénztelen középosztály. Ennek pedig egyre nagyobb százaléka csúszik tovább lefelé, és ahol a végrehajtó is megjelenik, ott a szabadságjogokat is megnyirbálják. Az emberi jogok egy része elvonásra kerül. Az ilyen ember, annak ellenére, hogy dolgozik, maximálisan kiszolgáltatott helyzetbe kerül, és már egy váratlan kiadás is a padlóra küldheti, márpedig váratlan kiadások mindig vannak.
A közbeszédben nagyon sokat foglalkoznak azzal, hogy ki miben hibás, mennyire volt felelőtlen az adós, mennyire voltak felelőtlenek a bankok, és miben rosszak ezek a szerződések. Sajnos azonban kevés szó esik arról, -ha esik egyáltalán- ,hogy mennyi járulékos veszteség is kapcsolódik egy bedőlt hitelszerződéshez.
Kevés, gyalázatosan kevés szó esik róla, hogy ha egy ilyen családra rázúdul a mechanikus jogi-hatósági gőzhenger, annak milyen következményei vannak az eltartást igénylő gyermekekre, idős, beteg rokonokra. Senki nem beszél róla, hogy ez egyszerűen nem csak egy jogi-gazdasági kérdés, hanem kőkeményen emberi jogi kérdés is.
Nincs újrakezdési lehetőség, nincs tiszta lappal indulás, így az a család, akit elkap ez a gőzhenger, ebben az országban egyszerűen üldözötté, megbélyegzetté válik. Annyiban különbözik a körözött bűnözőtől, hogy nem rá magára, hanem a jövedelmére, anyagi javaira fognak vadászni. És ennek minden testi-lelki következményét is viselnie kell neki is, és családjának is.
Aki itt tart, és a bőrén tapasztalja, joggal teszi fel a kérdést, hogy miért nem szakad le az ég, miért nem sötétül el a nap. Joggal teszi fel a kérdést, hogy hogyan kerülhet a huszonegyedik században, Európa közepén valaki ilyen helyzetbe azért, mert aláírt egy papírt valamikor, de bűnt nem követett el. És legfőképpen, hogy nézheti ezt a társadalom szó nélkül, tétlenül?
Erre a kérdésre részben választ az Origo írása, amely A magyar fiatalok befordultak és lapítanak címmel látott napvilágot.
A cikk azt elemzi, mennyire passzívak a mai fiatalok a közélet, a társadalom ügyeit illetően:

“A fiatalok passzívak, szervezetekbe alig lépnek be, a politika nem nagyon érdekli őket, a véleménynyilvánítástól tartózkodnak. Székely Levente szerint “a politikai értékválasztásukat a semlegességre törekvés és a kimaradás” jellemzi. A közéleti-politikai témákkal kapcsolatos kérdésekre minden korábbinál kevesebben válaszoltak: részben azért, mert nem tudtak válaszolni a kérdésekre, részben azért, mert annyira bizalmatlanok, hogy nem akartak. Kétharmaduk egyszerűen nem válaszolt arra a kérdésre, hogy melyik pártra szavazna, csak 30 százalékuk mondta azt, hogy a következő választáson részt akar venni, és csak 19 százalékuk tekinthető biztos szavazónak. Abban is biztosak a fiatalok, hogy tesznek rájuk a politikusok: 78 százalékuk szerint a politikusokat szinte egyáltalán nem érdekli a fiatalok véleménye.A fiatalok társadalmi intézményekbe vetett bizalma rendkívül alacsony...”

Mindez nem csak a fiatalokra, hanem sajnos a felnőtt generációkra is érvényes már nagyon hosszú ideje. Miben nyilvánul ez meg?
A társadalmi közönyben.
A magyar társadalom a második világháború vége óta a félrenézésé társadalmává vált. Ha valaki bajban van, az emberek nagy része félrekapja a fejét, úgy tesz, mintha nem is látott volna semmit. És siet tovább.
Nekünk, devizaadósoknak be kell látni, hogy nincs felénk társadalmi szolidaritás, sőt, a társadalom egy része kifejezetten ellenséges, és sajnos kárörvendő is irányunkban.
Egyszer rávettem magam, és egy hírportálon nekiálltam nézegetni egy, a devizahitelekkel kapcsolatos írás alatti kommenteket. Nem számítottam sok jóra, de amit láttam, az alulmúlta minden elvárásomat.
Feltehetően jórészt olyan fiatalok írtak minősíthetetlen dolgokat, akikről a fentebb idézett írás is szól. Volt ott minden, egész az evolúciótól, és az “ostobák” szükségszerű pusztulásától a fenyegetőzésig, hogy előbb-utóbb a devizahitelt fel nem vett “normálisak” megunják, és “benyújtják a számlát”….
Annyi gyűlöletet addig, és azóta is kevés helyen olvastam. Mindez akkor is tragikus, ha erre az ellenérdekelt oldal rá is játszik, és direkt hecceli a nem érintett réteget a devizaadósok ellen a pénz lebegtetésével. A hosszú idő óta belénk táplált önzésre játszanak, mikor elhitetik az emberekkel, hogy ők fogják a devizahitelesek adósságait kifizetni. Érthető taktika, de sajnos van is rá “igény”.
Aki osztott már szórólapot a témában, szintén tapasztalhatta az általános közöny mellett néha odavetett dühös, kárörvendő megjegyzéseket is, pl. “nem kellett volna felvenni, minek vették fel, isten őrizz, hogy én ezzel foglalkozzak, hagyjanak engem ezzel”…
Bárminemű szolidaritás a bajba jutottakkal kapcsolatban jelenleg olyan mértékben kiveszett a magyar társadalomból, hogy erre számítani, és legfőképpen erre alapozni nem lehet. Az emberek végig sem gondolják, hogy a bajba jutottakra milyen sors vár, hanem ítélkeznek, és aztán félresöprik a problémát. Jobb esetben ez fordított sorrendben történik, és akkor legalább az ítélkezésig már nem jutnak el.
Ilyenek vagyunk, ilyenek lettünk. Ezzel szembe kell nézni!
Egyedül vagyunk a problémánkkal. Egyelőre. Csak egymásra számíthatunk, azokra, akiknek ugyanazok a problémái, mint nekünk. Magunknak kell megoldanunk, kiharcolnunk, és hálásnak kell lennünk, ha mégis támogatnak minket olyanok, akik közvetlenül nem érintettek.
És mi van a többivel? Hogyan lehet az özön-közönyből kizökkenteni a nemzetet? Hogyan lehet elérni, hogy ne tízmillió önző kukac próbáljon sárkánnyá tekeredni, hanem újra legyenek valódi közösségek, amelyekre alapozva már átfogóbb problémákat is meg lehet oldani?
Hogy legyen egyáltalán nemzet, aminek az összefogásáról beszélni lehet!
Mert tízmillió magába forduló, és egymással ellenséges ember nem nemzet. Hanem csak tízmillió, egy helyen élő, magába forduló, és egymással ellenséges ember. Nem több.
Ez bizony óriási, és előreláthatólag évtizedes feladat lesz. Mert csak apránként, lépcsőzetesen lehet megvalósítani. Példamutatással.
Először össze kell fogjanak azok, akik bajban vannak. Nagy bajban.
Ők aztán megízlelik, micsoda erő van az összefogásban.
Ezt már aztán fel lehet mutatni, követendő példaként. És akkor majd mások is elkezdenek összefogni, saját érdekeikért. Ők is megízlelik az összefogásban rejlő erőt.
És fokozatosan eljutunk majd az egyre magasabb szintű összefogásig. Talán oda is, hogy egyszer újra nemzet leszünk. Ez nem megy egyik napról a másikra, mégsincs más megoldás.
Nekünk, devizaadósoknak ez a helyzet most élet-halál harc. És ebben csak a sorstársaink támogatnak. Most, rövid távon, erre kell koncentrálnunk….
Ha ez sikerül, méltók lehetünk arra is, hogy gondolkodjunk az egész nemzet megszólításán, egy hosszabb távú program keretében. Mert tudunk majd példát mutatni.
A magyar emberek már csak abban hisznek, ami láthatóan sikeres. A szavakban nem.