Kaptam….közzéteszem!

“Az írás IGAZ! 

A KORMÁNY, az MNB. a BANKOK, és a KÚRIA is csaltak, és csalnak, mindaddig amíg meg nem változtatják a törvénytelen törvényt!

TERMÉSZETESEN az ingyen, vagy NEM INGYEN tanácsolgató ÜGYVÉDEK is HAMISAK, mert NEM a KÚRIA ellen használták tudásukat. hanem mindenféle PARAGRAFUSAIKBAN  BUJDOKOLVA  REMÉNYTELEN  REMÉNYEKET TÁPLÁLTAK!!!!

BEADVÁNYOK,  PETÍCIÓK!?  

Minek?

A lényeget kikerülték, MERT; “…holló a hollónak…”! MINDEN pert BUKTAK! Egyedül Kásler Á. nyert, DE ő maga magát képviselte!

Tisztelt ügyvéd urak, és magukat ügyvédek kezére adók!

Talán EZEN  LENNE  ÉRDEMES  elgondolkodni! Meg a lentieken!……….

-szalontay-“

“Kásler nem csak magát képviselte, hanem a hozzá hasonló átlagpolgárokat is.

Viszont ezzel előkerültek az irigyek, a sunyi fajták képviselői, és próbálták megalázni, lejáratni.

Sajnos sikerrel, de remélem, hogy nem adja fel a harcot és csatát fog nyerni.

Kovács István”

Köszönöm Uraim, hogy megtiszteltek nevem megemlítésével. Jogtalanul és alaptalanul lejáratni csak buta emberek előtt lehet valakit, mert aki bizonyíték nélkül elhisz mindennemű alaptalan rágalmat és gyalázatot,  arról sokmindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy okos. Ilyenekre, a harcnak ebben a fázisában nincs is szükségünk, így számottevő kárt ezen ügynökök nem okoztak. Szalontay úrnak tisztelettel üzenem, ha szerinte én magamat képviseltem ebben az ügyben, sajnos nem sokat értett meg belőle Ő sem, de még megértheti. Kovács Istvánnak pedig azt, hogy nem adom fel a harcot és győzelemre viszem.

Kásler Árpád

A Kúria álcázott törvénymódosítása

A kormány hagyta, hogy a bankok kicsikarják a devizaadósokból az eredeti kölcsön sokszorosát

Róna Péter, 2016. június 9., csütörtök 13:01

Néhány héttel a 2010-es választások után Orbán Viktor Berlinbe zarándokolt Angela Merkel német kancellár támogatásáért az Európai Unió szigorával szemben. A Gyurcsány–Bajnai–Simor-féle gazdaságpolitika, fittyet hányva a maastrichti követelményekre, a költségvetés hiányát rendre 4,5 százalékra vagy a fölé vitte, a jólét látszatát pedig az ország és a háztartások eladósodása révén biztosította. Az EU elvesztette a türelmét, és kemény kiigazításokat követelt a kétharmados többséggel újonnan megválasztott kormánytól. Orbán megértést, időt és a szigor enyhítését kérte Merkeltől, de az euró válságával küszködő német kancellár őt is – mint az előtte kilincselő görög miniszterelnököt, Jorgosz Papandreut – elutasította. Nem maradt más hátra, mint a feketeleves hozzávalóinak összeállítása, a leves megfőzése és lenyomása a társadalom torkán.

Az első hozzávaló a nyugdíjpénztári vagyon törvénytelen elkobzása volt. A második a bankokkal kötött nagy alku: ha lenyelitek az orbitális banki különadót, a kormány biztosítja számotokra az eszement devizaalapú hitelezés behajtását. Miközben Orbán és Matolcsy az országot a bankok, a tőke és a kipaterolásra ítélt Nemzetközi Valutaalap ellen hergelte, éppen a bankok és a tőke érdekében adott utat a kilakoltatásoknak, a magyar családok kilátástalan vergődésének.

Hogy a devizaalapú kölcsönök nem feleltek meg a hatályos törvényeknek? Sebaj. Részben bevezetjük a visszamenőleges törvényhozás intézményét, hogy ezeket a törvényeket átírhassuk, részben pedig várunk, amíg a bíróságokra, a Kúriára és az Alkotmánybíróságra nem helyezhetünk olyanokat, akik értik és tisztelik a Főnök céljait. Vártak is, öt évet, miközben honfitársaink százezreinek ment tönkre az élete.

A nagy akadály persze az 1959-es polgári törvénykönyvnek A bank- és hitelviszonyok című XLIV. fejezete volt, amely pontosan megfogalmazza a kölcsön fogalmát: „523. § (1) Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.” 

Hogyan lehet ezt a világos szöveget – amely szerint a kölcsön az a meghatározott pénzösszeg, amit a bank az adós rendelkezésére bocsát – megkerülni? Mert meg kell kerülni, hiszen a devizaalapú kölcsön a törvényben leírtaknak nem felel meg. A törvény szerint a kölcsön a szerződésben meghatározott pénzösszeg, és nem – ahogy azt a Kúria átértelmezi – olyasvalami, ami „kiszámítható az átszámítás szerződésben rögzített későbbi időpontjában”. A polgári törvénykönyv idézett paragrafusa nem ad helyet semmiféle „kiszámításnak”, „átszámításnak” vagy „későbbi időpontnak”.

Hát úgy kerüljük meg, hogy még csak meg sem említjük a polgári törvénykönyv 523. paragrafusának (1) cikkét. Helyette a jogtudós Bátor Viktornak még a II. világháború előtt megjelent eszmefuttatására támaszkodunk, amely megkülönbözteti a „kirovó” összeget és esetleges pénznemet a „lerovótól”. És hol lelhetjük fel ennek a megkülönböztetésnek a nyomát a magyar törvényekben? Hát sehol. Mi több, a Kúria által segítségül hívott, a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló törvény 213. paragrafusának (1) bekezdése nemcsak hogy nem tartalmazza a lerovó/kirovó megkülönböztetést, de a kölcsön összegének meghatározásával még csak nem is foglalkozik. Mindössze azt írja elő, hogy a szerződésben meg kell nevezni a szerződés tárgyát. A Kúria szerint minden rendben van, hiszen a szerződés tárgya lehet akár a Bátor Viktor kirovó/lerovó elmélete alapján megszerkesztett valami is. De nem lehet. A kölcsönszerződés tárgya csak a kölcsön lehet, amit a polgári törvénykönyv a fentiekben idézettek szerint meghatároz. A hitelintézetekről szóló törvény vonatkozó passzusának tárgya nem a kölcsön, hanem a teljes hiteldíj, a törlesztőrészletek, a biztosíték és az egyéb költségek meghatározása. Miért is szólna ez a törvény a kölcsön fogalmáról, ha azt a polgári törvénykönyv már világosan megfogalmazta?

Amióta világ a világ, a kölcsön tőkeértéke olyan és annyi, amilyet és amennyit az adós kézhez kapott. Ha az adós forintot kapott, forinttal tartozik, és se többel, se kevesebbel, mint amennyit kapott. Így volt ez a római jogban, így volt ez a középkorban, amikor az egyház hadba szállt az ezt az alapvető fogalmat megkerülő uzsorásokkal, és így van ez ma is minden civilizált ország jogrendszerében – kivéve persze a Kúria által átírt magyar jogot. Minden más „megoldás” szembemegy a mindennapi élet legalapvetőbb erkölcsi irányelvével: azzal, hogy az erős – jelen esetben a bank – ne éljen vissza erőfölényével a gyengébb és tudatlanabb kárára.

De a Főnök, miután kimentette sajátjait a nagyvonalú végtörlesztéssel, hagyta, hogy a bankok kicsikarják a devizaadósokból az eredeti kölcsön sokszorosát, hogy majd annak java részét elvehesse tőlük különadó formájában. Az úgynevezett demokratikus baloldal tapsolt, mondván, a tudatlan és a védtelen, ha egyszer aláírta az elé tett papírt, teljesítse a papír megfogalmazójának minden követelését, törvény ide vagy oda, mert ugyebár pacta sunt servanda (a megállapodást teljesíteni kell). A Kúria pedig jogegységi határozata révén, szembeszállva az egyház kétezer éves tanításával, a Főnök céljaival összhangban és a liberálisok helyeslése mellett átírta a kölcsön mindenkori fogalmát az erősek javára.

Lelkük rajta.

 

U.I.: (kiegészítés)

Béla Szalontai