Üdvözöljük az mszp, a fidesz, és játszópajtásaiknak kemény munkával, húsz év alatt felépített Magyarországán. A “gazdátlan csomagok” országában. Azt jó ideje tudjuk már, hogy ebben az országban soha semminek nincs gazdája. Tulajdonosa, az van sok mindennek, de gazdája, az semminek nincs. De legfőképpen annak a bizonyos anyagcsere végterméknek (finnyásabbak ugorjanak: sz*rnak), és a kárnak nincs gazdája.
És most már a csomagoknak sincs. Szaporodnak szerencsétlen elárvult, gazdátlan csomagok. Hol itt, hol ott bukkannak fel, de a bankokban nem szeretik őket, mindig rájuk hívják a rendőrséget. És még az utcát is lezárják miattuk ilyenkor.
Az OTP-s CD tisztító után ma újabb gazdátlan csomag keltett rémületet egy bankban. Ezúttal az Újpest-központban található CIB fiókban találtak gyanús holmit, melyről aztán kiderült, hogy egy ügyfél által ott felejtett, iratokkal teli táska volt. (az Index cikke itt olvasható). Ez a “csomag” tehát végül meglelte gazdáját, de az őt megtaláló banki alkalmazott, vagy biztonsági őr azóta valószínűleg a nyugdíjat fontolgatja. Vagy azt, hogy elmegy péknek, vagy talál valami egyéb, tisztességes szakmát. Olyat, ahol az egy főre jutó gazdátlan csomagmennyiség jelentősen kisebb.
A hírek szerint a bombariadók is megszaporodtak a CIB Bank felrobbantása óta. A rendőrség szerint egyelőre nem egyértelmű, hogy van-e összefüggés az esetek között. Ezek a bombariadók bevásárlóközpontokat érintettek, és mivel általában azokban is találhatók bankfiókok, így nem zárható ki, hogy ezekben az esetekben is ők voltak a célpontok. De persze az is lehetséges, hogy valakik egyszerűen csak jó időtöltésnek tartják meglovagolni a robbantás körül kialakult hisztériát.
Sok minden lehetséges, de egyvalami biztos. A félelem, a rettegés, ami lassan már hozzátartozik a magyar életérzéshez.
Az Origo a bombariadók természetét, lélektanát taglaló cikket is közzétett a mai nap folyamán, amely itt olvasható.
Pszichológusok szerint a robbantásos merényletek földrengéshez hasonlatosak, amelyeket utórengésként követ az általában tartalmatlan fenyegetések, bombariadók hulláma. Rávilágítanak, hogy aki komolyan gondolja a robbantást, az nem fenyegetőzik. Egy, a bombák felkutatásában tevékenykedő amerikai szakértő azt nyilatkozta, hogy harminc éves karrierje során egyetlen egy bombát sem talált ilyen fenyegetőzések nyomán, vagyis érvényes az “melyik kutya ugat, az nem harap” elve. A csendes “vadászok” az igazán veszélyesek.
Ezt a mostani eset is bizonyítja. Nincs információ arról, hogy a felrobbantott CIB bankfiókot előzőleg fenyegetések érték volna.
A félelmetes a dologban az, hogy ha lesz ilyesmi a jövőben, várhatóan azt sem fogja előre bejelenteni az elkövető. Aki elszánja magát ilyen tettre, valószínűleg a minimálisra akarja csökkenti a lebukás kockázatát, amit a telefonhívások, levelek és egyebek csak növelnének.
Az eset óta az interneten vérre menő viták alakultak ki arról, hogy vajon közönséges bűnözőnek kell-e tekinteni a CIB Bank levegőbe repítőjét, vagy pedig népi hősnek. A rendőrségnek harmadik verziója is van, a szimpla pancser, aki elméretezte a robbanóanyag mennyiségét az ATM kinyitásához. Ez utóbbiról nehéz eldönteni, hogy kitalálói viccnek szánták-e, vagy sem, mert Magyarországon sok viccről derült már ki, hogy valakik halálosan komolyan gondolták. Példát nem hozok, nyilván mindenkinek bevillant valami.
Már az a tény, hogy ez a kérdés felmerül, önmagában komoly tünet. Mutatja, hogy itt bizony óriási bajok vannak. Ha viszonylag sok ember szívből hálás annak, aki levegőbe repít egy bankot a város közepén (még ha az időpontot egyértelműen úgy is választja meg, hogy személyi sérülés ne legyen), az beláthatatlan folyamatokat sejtet.
Már a Viszkis rablót is nehéz volt utálni annak idején, de ha ma kerülne képbe, lehet az óvadékot is összedobnák neki.
Nagyon rossz az irány.
Rengeteg a találgatás még, de van, ami biztosan tudható: a mostani robbantó személyétől, indítékától és esetleges megbízójától függetlenül bizonyosan lehet számítani erőszakos cselekményekre a jövőben akkor, ha a a változást akarók nem aktivizálódnak nagy létszámban. Ez törvényszerűség. Minél többen állnak a változások pártjára, annál békésebben és gyorsabban véghez lehet vinni azokat. Ha ez nem történik meg, a felgyülemlő elkeseredettség és kétségbeesés egyre gyakrabban fog itt-ott kitörni egyre szélsőségesebb formákban. Nincs az a birka türelmű nép, ahol egyeseknél a reménytelenség egy bizonyos fokán ne szakadna el a cérna.
Kérdés az, hogy meg akarja-e várni ezt a nép?
És tényleg azt hisszük, hogy a négy évente újra és újra megszavazott, megválasztott bűnözőink fogják megteremteni azt az országot, ahol félelem és rettegés nélkül lehet élni? Hogy egyszer csak úgy gondolják, hogy nem rombolnak tovább?
Ha húsz év alatt nem ment, akkor majd ezután menni fog?
Sajnos szaporodnak a “gazdátlan csomagok”. A nem gazdátlan csomagokat gazdáik egyre gyorsuló ütemben viszik külföldre a hátukon, a csomagtartókban. a vonatokon.
Meddig még?
A “devizahitelek” témájában lefolytatott egyoldalú kizsákmányolásban hatósági asszisztencia kíséretében az emberek megzuhantak, a magas életkedvtől és a “valamit megvalósítani ami az életemet segíti”-től, az “valami nem stimmel”-en keresztül, haladva lefelé a “küzdenék ellene, de egyedül nem jutok semmire”, eljutva végezetül a mély apátiában, ahol “semmit sem tehetek” pokol mélységébe.
Vannak, akik képtelenek voltak ebből az állapotból felállni, Őket most is siratja családjuk.
Vannak, kik az élet irányába fordultak és a gödör mélyéből, még ha nem is látták a remény fényét, legalább eldöntötték, hogy létezik ilyesmi, kell hogy legyen megoldás, hiszen az élet él és élni akar. Na ezek az emberek elkezdtek kimászni a pokol legmélyebb bugyrából, a teljes hatás és kilátástalanság állapotából.
Az út felfelé átmegy egy pár állomáson, ki-ki a maga vérmérséklete szerint időzni fog egyik vagy másikban, rövidebb vagy hosszabb ideig, kisebb vagy nagyobb hatásokat keltve, de átmegy az alábbi állapotokon, állapotok melyek előre megjósolják a társadalmunkban majd lezajló eseményeket.
Felfelé haladva az első állomást a bánat jellemzi, ahol az ember megsiratja a veszteségeit és az eltékozolt életét, amit egy gátlástalan parazita oltárán áldozott fel. Társadalmi szinten egy teljes bénultságot tapasztalhatunk, itt nincs semmi akció, az emberek semerre nem mozdulnak, nem tesznek semmit. Ha elvesznek tőlük valamit, elég Őket odébb tolni, mert nem reagálnak semmire. A sírás az egyedüli akciójuk.
Majd feljebb megy, megérkezik a félelem birodalmába, mely tele van tűzdelve oly mértékű (többnyire képzelt) fenyegetésekkel, melyek bénultságot, rettegést, kétségbeesést és szorongást váltanak ki az emberből. Ebben a tartományban az ember csakis a menekülésen gondolkozik, igen nehéz segítség nélkül tovább felfelé menni. Sok segítség, reménykeltés és konkrét szellemi támogatással, vagy pusztán ránézve arra, hogy a vélt fenyegetések nem is valósak- ez józan észt, megfigyelést, bátorságot és élni-akarást kíván-, az ember feljebb lép egyet. Társadalmi szinten ez tömeges elmenekülést jelent, legyen az kivándorlás az országból, vagy “bemenekülés” a tv elé, a monitor mögé, a család mögé. Lasszóval sem tudsz befogni egy embert, mert amint leveszed róla a szemed, eltűnik, eliszkol.
Felfelé haladva megtaláljuk a legrombolóbb állapotot, melyt a düh jellemez. Itt az ember oly mértékű gyűlöletet és fájdalmat fog érezni, hogy mérlegelés nélkül bármit meg fog állítani, legyen az jó vagy rossz- semmi sem számít, ha valami csak áll azt sem fogja szívlelni és ezt is meg fogja akadályozni. Ez a “Mit ácsorog? Haladjon tovább!. Hová megy? Azonnal álljon meg!”. Társadalmi szinten ésszerűtlen zavargásokat, céltalan dühkirohanásokat fogunk tapasztalni, robbantgatásokban, szórványos pusztító akciókban kifejezve. Itt jók és gonoszak egyaránt áldozatok lehetnek, pusztítás mérlegelés nélkül
Elérkezve az utolsó a pusztítással foglalkozó állomásra, megleljük a nyílt ellenségeskedést. Ez nyílt háború, ahol az ember a saját igazáért harcol, figyelmen kívül hagyva bármi más véleményt, igazságot, realitást. Tekintet nélkül van bárkire és bármire, ami nem azonosul a saját elképzeléseivel. Az igazságot mindig a saját elképzeléseihez ferdíti a cselekedetei igazolásához. Társadalmi szinten megkapjuk a forradalmakat, a vérrel áztatott utcákat, ahol az ember vagy úszik az árral, vagy holtában viszi az ár.
Ezeknél feljebb fognak csak megjelenni az ésszerűség azon szikrái, melyek konkrét és tartós megoldást eredményeznek, ahol kommunikációval meg lehet oldani a dolgokat civilizált módon.
Röviden összefoglalva: lesznek zavargások, lesznek áldozatok, végezetűl születni fog elfogadható megoldás is. Mindennek csak idő és értelem kérdése. A mostani rendszer a haláltusáját vívja. Ez tény. Sajnos még nem jöttek erre rá. Én már most sajnálom a pénzügyi rendszer működtetőit és a kiszolgálóikat, mert a napjaik meg vannak számlálva, az óra ketyeg, és csak és kizárólag rajtuk múlik, hogy hogyan ér véget számukra ez a játszma, mert a társadalom megállíthatatlanul megy felfelé.
Az egyénnek az a dolga, hogy megerősödjön mint tudásban, mint anyagilag, továbbá megerősödjön mint csoport, azaz tömörüljön csoportokba vagy támogasson jóra való csoportokat, melyek a többség érdekében munkálkodnak.
A bankároknak az a dolguk, hogy belássák ennek a kizsákmányoló játszmának vége. Térjenek a tisztesség és őszinteség útjára, majd nyújtsanak kárpótlást az okozott károkért. Bocsánatot nem kell kérni, elég ha jóváteszik az okozott károkat messze menően azon mértéken túl mint, ami elvárható lenne tőlük. Így talán megússzák a retorziókat és esélyük nyílna egy tisztességes élethez….
A politikusoknak az lenne a dolguk, hogy a Nemzet és a Haza oltárán kezdjenek el fáradhatatlanul munkálkodni, de sebtében.
A hatóságoknak – a törvényszolgáknak- pedig az a dolguk, hogy alázattal kezdjék el szolgálni az egyéneket, a Nemzetünk és a Hazánk érdekében, Hogy egy boldogabb és civilizáltabb életet élhessünk.
ELÉG VOLT !